01 Első fejezet: Gerlice születik
1940 tél, valahol Zalában
A hideget vágni lehet az egyszobás vályogházban. Az idei tél is kegyetlenül köszöntött rá a zalai falura, ahol akkor sem könnyű az élet, amikor az időjárás kedvére tesz a magyar parasztnak.
Belső Sándorné Wágner Mária ebben a vályogházban próbálja megvarrni a szoknyája szegélyét a még pislákoló petróleumlámpa kormos üvegbúrája mögül kikacsintó fényben. Arra kínosan ügyel, nehogy magán varrja a ruhát, mert akkor “bevarrja vele az eszét is”. Legalábbis az édesanyja így tanította neki. Serényen ölti és húzza a hosszú szálakat, minden öltésre figyel, nehogy megbökje magát a tűvel. Sárgás-zöld szeme szinte semmit nem vesz észre abból, ami körülötte történik, a füle azonban minden neszre figyel, főleg arra, ami a nehéz faajtó felől érkezik. Még azelőtt be akarja fejezni, hogy a férje hazaér.
Mári férje hat évvel fiatalabb nála. Ő nem tudja, hogy a huszadik század végére divatos lesz fiatalabb férfihoz hozzámenni feleségül. Vénlányként ment hozzá a Sanyihoz. Férfi nemigen volt a Szigetbe elérhető. Aki volt, azt gyorsan elkapkodták a szemfülesebb lányok, vagy a vagyonosabbak. Mári már huszonöt is elmúlott, amikor Sanyi, az asztalossegéd megkérte, hogy menjen hozzá. Örömmel adta Márit az apja:
– Veseli se, akadt kérőd, deklicska. Legalább nem maradsz itt a nyakamun! — az öreg Wágner még mindig törte a magyart, valahogy sosem tudta megszokni ezt a nyelvet. De ő már bizony végérvényesen magyarnak számított, mióta a szomszédban, Újfalunál meghúzták az új határt.
No de nem volt mit tenni, így hozzáment a Sanyihoz.
Már akkor azt beszélték róla, hogy iszákos, meg hogy nagyobb úrnak szereti játszani magát, mint ami. Mári rettegett az ifjútól, aki, miután egy képes újságban látta, hogy a rövid bajusz dívik mostanság, pontosan az orrlyukak alatt meghúzva, úgy hordta a saját rőt arcszőrzetét is. Az asztalosmester rendre tréfát csinált az “úri-megette-a-fene” kinézetéből, amitől aztán Sanyi úgy megharagudott, hogy aznap mindenkinek fizetett egy kört a kocsmában, persze hitelre. Az asztalosmesternek is; nem merte nem meghívni őt is egy kupicára, pedig szíve szerint erre hajlott volna a csúfondározásáért.
Mári csak varrja és varrja a szoknyája szegélyét, amikor a nyolcéves Klári odaszalad édesanyjához egy pici, fénylő aprósággal a kezében, amit a törött dióhéjak közül szedett ki:
– Édesanyám, ezt ki tetszett felejteni.
A kislány Mári kezébe ad egy ezüstösen csillogó, kis kerek fémpénzt, amin a búzakalászok díszítése között, pontosan középen, a következő felirat áll: 1 PENGŐ. BP. Az érme másik oldalán a MAGYAR KIRÁLYSÁG felirat keretezi a magyar címert, alatta pedig annyi áll, hogy 1938. Ez a kis vacak pénzérme, ami a nagy sietségben majdnem kimaradt, akár háromnapi kenyerüket is jelentheti.
Amit belevarr a pendelyébe, azt nem találja meg a Sanyi. Volt már, hogy Mári a párnahuzatba varrta suttyomban, tyúkólban elrejtett tojásokból vagy titokban vállalt kézimunkákból megkeresett pénzeit. Meg is kergette érte a Sanyi, amikor kiderült a titok. Mári akkor félidős terhes volt a másodikkal. Sanyi késsel a kezében indult feléje aznap este. Már megint fizetett egy kört a falu férfijainak, persze megint hitelre, és hát azt ki kellett fizetni. Indult a késsel Mári és Klári felé. Alig volt kétéves akkor Klári. Mári azon nyomban felkapta a kislányt, és rohant vele a faluban sikongatva, hátha valaki megszánja őket, és nem kell vérbe fagyva végeznie a két gyermekével: egyikkel a saját teste mellett, a másikkal a saját testében.
A falu kietlen volt, sem ajtó, sem ablak nem nyílt nekik. A rohanás hevében Mári mintha látni vélt volna egy rakott szoknyás asszonyt a sötétben, kendővel a fején. Hideg volt ahhoz, hogy az asszony ködmön nélkül álldogáljon a falu utcáján, no, meg mi dolga is ott álldogálni ilyen sötétben télvíz idején? De Mári ezen abban a pillanatban nem tudott elgondolkodni, annyira szedte a lábát a botladozó Sanyi előtt a házi papucsában és a hálóingében. A szigorú szemöldökű asszonyalak irányt mutatott neki: egyenesen a szülői ház felé. Csak utólag jutott eszébe Márinak, hogy az az asszony nem is volt a faluba valósi. Soha nem látta őt azelőtt. Mégis, valahonnan ismerős volt neki. Az egész arcát fel tudta idézni, a köténye ráncolását és a munkavájta barázdákat az aszott, papírszerű kezén, még a zöldes szemszínét is, ahogy elszántan, megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel nézett Mári felé, és mutatta az utat. Pedig tiszta sötét volt, mégis egész életében tisztán fel tudta idézni azt a képet.
Végül a saját szülei ajtót nyitottak nekik. Mindenki más már csak a veszekedésre jött ki Mári apja és Sanyi között. Nem is veszekedés volt, inkább kioktatás: az apja megmondta a Sanyinak, hogy most hazamegy, az asszonya meg az unoka a szülői házban marad éjszakára. Sanyi pedig holnap reggel hétkor megborotválkozva jelentkezik nála, és hoz valamit a családnak engesztelésül. Sercegett, szinte karistolta a csendet ahogy az öreg Wágner János a hideg éjszakába belesúgta a szitkozódásait.
– A vrag vinné el a pián mindenit ennek a gizdav semmirekellőnek! Adok én neki bántani a fehérnépet… — motyogott a hatalmas harcsabajsza alatt, miközben betette az ajtót és visszafordult a házba a felesége, a lánya és az unokája után.
Akkor este helyre rakta az apja a Sanyit. Azóta nem nyúlt Márihoz. Hál’ istennek sehogyan sem. De Mári azért mindig résen van — a kötését a kötőtűkkel az ágya mellett tartja. Biztos, ami biztos. Nem lesz még egyszer felkészületlen, ha a Sanyira rájön a hoppáré. Persze nem szándékszik megölni, de nem baj, ha nincs teljesen “védtelen otthol”.
Szóval, hogy honnan van pénz? A Róza intézi. Az egy talpraesett lány: talált valami kapcsolatot, aki elviszi a kézzel készített hímzéseket a városba. Kalocsait kell csinálnia. Állítólag a nagy háború óta most “újra divatba gyütt a magyaros”. Bánja is ő, hogy az úri népek mivel divatoznak, ő csak csinálja a kalocsait, mert ezt kérték tőle. Elég szépen is fizetnek érte.
Klári úgy adja oda az érmét, hogy alig akarja a kis kezit kidugni a rékliből.
– Édes kis gerlicém, te fázol?
A kislány bólogat. A haja két varkocsba fonva, hogy ne lógjon a szemibe.
A kemence mellett még ott ül a tepszibe megmaradt krumpliprósza ebédről. Klári már kétszer sandított feléje, de Mári mind a kétszer lecsitította, hogy várjon vacsoráig.
Mári rak még a pislákoló tűzre a kemencében, hogy újra élessze. A fene egye meg, hogy hagyta kihűlni a kemencét spórolásból. A gyermekek nem fázhatnak, olyan picinyke a testük, a végén még megfagynak ebben a kemény zalai hidegben. Még a jégnek a virága is kiült az ablaküveg belső falára, olyannyira fagyos ez a január.
Mári észreveszi, hogy Erzsikének kicsit remeg a keze a diópuculás közben.
“Édes kicsi lyányka —gondolja magában Mári—, nem szól ez semmiér.”
Mári, hogy elterelje a gyerekek figyelmét, ameddig felmelegszik megint a szoba, elkezd egy dalt énekelni. Ő találja ki itt, ebben a pillanatban. A szavak azonnal mondatokká formálódnak, a dallam pedig magát írja. Azt ekkor még nem tudja, hogy milyen utat jár be ez a dalocska az elkövetkező évszázadban. Ő csak a gyermekeit akarja felvidítani vele.
“Fázik a gerlicém, de nagyon, de nagyon,
Lesz tavasz az idén, s lesz akkor vígalom.
Ezernyi bóbita táncol majd veletek,
Lepkét fog hálóba’ sok vidám kis gyerek.
Náj-náj-náj-náj-náj-náj-náj-náj-náj-náj…
Miközben a dal formálódik a vályogház falai között, eszébe jut Márinak az ismeretlen asszonyalak. Szinte látja őt. Az nem beszél hozzá, csak mosolyogva biztatja, hogy fűzze tovább a dalt. Biztosan képzelődik Mári, de ez most nem fontos, mert boldog. Az élet picinyke boldogságszeletet nyújtott neki és a lányainak, és most habzsolják: dalolnak, csettintenek, addig sem fáznak.
Táncol a gerlicém hetykén és kecsesen,
Szüntelen’ hívogat, tudja, hogy szeretem.
Virágos kertemben aludtál ma éjjel,
Tudtad, a szívemhez senki más nem ér el.”
Ahogy a dal utolsó szótagja is elhagyja az ajkait, az ajtó nyílik, és a januári dermesztő hideg megérkezik a házba egy pillanat alatt. Bármennyit is rakott a tűzre, bármilyen meleget csinált, fázik mindenki. És bármennyit is rak a tűzre innentől kezdve, bármilyen meleget csinál, az este hátralévő részében már nem tudnak igazán felmelegedni.
Hiába józan a Sanyi. Még.
Az undort olvasni lehet a szája szorításából az orrlyukak alatti pengebajusz alatt. Az arca vészjóslón sejteti a bajt.
Szerencse, hogy a pendelyének varrását mára befejezte Mári.
02 Második fejezet: Szárnyra kap a titok
Lassan köszönt a tavasz a falura. A hideg még bele-belemar a falubéliek kirepedezett bőrébe. Az idősebbek disznózsírral kenik a kezüket és a szájukat, a fiatalok nem vesződnek ilyesmivel. Eleinte csak nappal enyhül az idő; reggelre még mindig csíp a fagy.
A Gerlicét egész télen éneklik a gyerekek, tavaszra már mindenki tudja a faluban. A dallam már első hallásra ismerősnek tűnik, a szöveget is hamar megtanulják. A nagyobb fiúk csúfondáros versszakokat költenek hozzá. Klárit folyton faggatja egy-egy lelkes társa, hogy honnan tanulta a dalt.
Amikor Klári előáll a kérdéssel az édesanyjánál, Mári annyira elszégyelli magát, hogy nem meri megmondani neki az igazat, és azt füllenti, hogy a szomszéd faluban hallotta még gyerekként. Klári tengerkék szeme némán figyeli Márit, aki a hirtelen füllentés után megpróbálja elfoglalni magát a sparhelt mellett álló lábas tejének lefölözésével. A kapkodásban kis híján leveri az edényt. Klári nem kérdez tovább.
A szégyen éket ver közéjük: Mári szégyelli magát, mert dalt költött, és ez majdnem kiderült, Klári pedig azért, mert szégyenbe hozta az édesanyját.
Érdekes tulajdonsága a szégyennek, hogy eltávolít minket másoktól. Még csak eszébe sem jut az embernek vigaszt kérni, ha szégyelli magát – hiszen úgy érzi, neki az nem jár. Ha viszont valaki közeledik hozzá, és osztozkodik vele a szégyenérzetben, az elkezd feloldódni. Talán eltűnik. Talán bűntudattá alakul. De még a bűntudat is elviselhetőbb a szégyennél. Hiszen bűntudatom azért van, amit tettem. Szégyellni viszont azt szoktam, aki vagyok.
Klári kilencévesen még csak annyit ért az egészből, hogy az anyja elérhetetlenné vált számára. A kislány épp a vaskos faasztalnál ül, és arra gondol, hogy milyen nagyon szeretné megölelni Márit. Eszébe jut, milyen jó volt, amikor először hallotta a Gerlicét. Most ugyanarra a melegségre vágyik, csak éppen anyja karjában. Ösztönösen feláll a székről, de megtorpan: nem mer közelebb lépni. Az édesanyját nézi, ahogy az serénykedik a sparhelt körül. Mári érzi magán a lánya tekintetét, meglepetten hátrafordul, és elkerekedett szemmel néz vissza:
– No, mit nézöl, fiam? Hozz babot és válogasd le! Aztán áztasd be, hogy legyön holnap is ebéd! – Mári már fordul is vissza a sparhelthez.
Nem kívánja a világgal megosztani, hogy ezt a dalt ő költötte. Abban sem biztos, hogy valóban az ő szerzeménye, mert olyan, mintha mindig is ismerte volna. A dallam annyira ismerős neki, hogy idővel maga is elhiszi: valahol hallania kellett. „A másik faluba’ hallottam gyermekként, hogy honna’, kitől, aztat már nem tudom.”
Klári azonban tudja az igazat. Hamar észreveszi azt is, amit mások elrejtenének. És nehezen hallgat róla. Nehezére esik nem kimondani az anyjának, hogy tudja, ő költötte a Gerlicét, és emlékszik a pillanatra is. Mégis, az édesanyjáért megteszi, hogy nem mondja el ezt neki. És senki másnak sem.
Klári különös álmai is ekkortájt kezdődnek. Jelentésüket csak sokkal később érti meg. Az élete vége felé már tudja, hogy ha azt álmodja, hogy valaki belép a fehér házba, akkor kórházba fog kerülni. Ha pedig a tornyos házba lép be, elkezdhetnek készülni a halálára. Ennek a két álomnak a jelentésében addigra biztos. A többi álmát mind egyenként kell megfejtenie. Akkor jár a legjobban, amikor ösztönösen fejti meg őket. Így történik évekkel később is: egy nap, amikor már betöltötte a tizenhármat, és Egerszegen szolgál, azt álmodja, hogy az apácazárdában medvék falják fel a bent lakókat. Másnap Klári nénje a zárdába akarja küldeni, mert ott nagyobb biztonságban lenne a masírozó szovjet katonáktól, de Klári nyíltan ellenáll és nem megy el a háztól. Harmadnapra szovjet katonák szállják meg az apácazárdát, és az ott élő apácákat és lányokat is mind megerőszakolják kivétel nélkül. A vak szerencse viszont úgy hozza, hogy Klári nénjének házába nem teszi be a lábát katona. Álmai később is többször megóvják Klárit a rá leselkedő veszélyektől.
A háború borzalmai azonban még évekre vannak ettől a nyártól. A kilencéves Klári számára ekkor még a mindennapi teendők jelentik a legnagyobb gondot.
Júniusban korán kell kelnie, hogy az állatokat megetesse. Ez már kilencévesen az ő feladata. Kitisztítja a tyúkólat, összeszedi a tojásokat. Rafináltnak kell lennie, mert egy-egy jószág úgy eldugja a tojásait, hogy alig bírja megtalálni őket. A kakastól fél, mert a sarkantyújával csúnya sebet tud ejteni, meg persze csíp is. Seprűvel megy el mellette, és mindig csap feléje egyet, ha épp gonoszságot sejt tükröződni a nyamvadt állat szemében. Így történik egyszer, hogy egy óvatlan pillanatban nem is a kakas, hanem az egyik tyúk kapja el a bal kezén a mutatóujját.
Néhány nap alatt úgy begyullad a seb, hogy láza is lesz Klárinak, és egyik reggel nem bír felkelni az ágyból. Szaladnak is az orvosért a szomszéd faluba. Dr. Krausz Dávid, a fiatal, kedves szemű orvos leteszi a táskáját Klári mellé, és leül az ágy szélére. Mári az ágy mellett toporog. Látott már ilyen lázat: hirtelen tör rá az emberre, és alig van más tünet. Csak a vörös, lángoló test és a delírium. Isten kezébe helyezi Klári sorsát.
A doktor a lázát is ellenőrzi, de már a vizsgálat előtt látja, milyen súlyos az állapota. Mári elmondja, mikor kezdődött a láz, de az okát nem tudja. Klári lázálmában a bal kezével elkapja a doktor úr csuklóját, ahogy csatakos homlokán megérzi a férfi hűvös kezét, és elszántan az orvos szemébe néz világító kék szemeivel. Egyetlen másodperc az egész, mégis örökkévalóságnak érződik.
– Fuss! – suttogja kristálytisztán a kislány, aztán visszazuhan a delíriumba. Mári zavartan mentegetőzik: a lány lázálomban beszél.
Az ember hajlamos jelként értelmezni azt, ami éppen a legmélyebb kétségeire felel. Krausz Dávid is így éli meg Klári szavait. Megdermed. Úgy érzi, ez a kislány belelát a veséjébe. Hónapok óta azon gondolkodik, hogy elmegy Svájcba. A Zürichben dolgozó nagybátyja segédorvosi állást próbál szerezni neki. Dávid barátai közül egyre többen veszítik el a munkájukat itthon. Ő sem kapott engedélyt Egerszegen praktizálni, amikor egy éve kérelmezte. Lehet, hogy tényleg el kellene mennie, hátrahagyni ezt a szerencsétlen kis országot, ahol egyre inkább megvetés tárgyának érzi magát. Évtizedek múlva, a New York-i otthonában is rendszeresen eszébe jut majd ez a tekintet. És az, hogy vajon túlélte-e a kislány a háborút?
Most azonban Klári állapota köti le a figyelmét. Ahogy Klári feje visszahanyatlik a csatakos párnára, szabadon marad a fertőzött keze. Az orvos ekkor veszi észre a lány ujján a hatalmas duzzanatot.
– Mióta ilyen az ujja? – kérdezi Márit tárgyilagosan.
– Pár napja megcsípte egy tyúk, de kitisztítottam a sebet. Nem gondoltuk, hogy begyullad – mentegetőzik Mári.
Az orvos óvatosan feltárja a duzzadt ujjat. Klári érzi, hogy híg folyadék csorog a tenyerén. A tűszúrást alig érzékeli. A felnőttek szavából alig ért valamit.
– Ultraseptyl. Megpróbálok rendelni még… mostanában nehézkes az utánpótlás… nem tudom… mikor kapok megint…
Másnap, amikor Klári felébred, az ujján egy hatalmas fehér kötést talál. Sajog, de már nem fáj annyira, mint azelőtt. Mári a szokásos hímzésén dolgozik az ablakon beözönlő fényben. Nem akarja magára hagyni a beteg lányt; odakint amúgy is bántóan fényes minden.
– Édesanya…
– Édes kis gerlicém, de jó, hogy felébredtél! A doktor úr bármikor megérkezhet.
Napok óta először tiszta a tudata Klárinak.
– Mi történt, édesanyám?
– Az a megátalkodott tyúk, amelyik megcsípte a kezedet! Hát begyulladt a seb. Mérgömbe le is vágtam azt a szerencsétlen jószágot, hogy főzzek neköd belüle egy kis levest. A doktor úr má’ két napja jár ide, hogy gyógyítson tégedet. Orvosságot is hagyott itt, tablettába. Aszonta, ha fölébredsz, napjába háromszor vegyél be belüle. Reméli, hogy elég lösz, mer’ manapság igen nehéz ilyesmihez hozzájutni.
A doktor úr tényleg hamarosan megérkezik. Most először néz a kislány szemébe úgy, hogy Klári tudata tiszta. Leveszi a kötést Klári ujjáról, majd megkéri, hogy mozgassa meg előbb külön, aztán a többi ujjával együtt.
– Nagy eséllyel meg tudjuk menteni az ujját. Minden attól függ, hogyan reagál a kezelésre az elkövetkező napokban. Nagyon fontos, hogy a láz ne térjen vissza. Feküdnie kell. Látom, a leves már fő – jegyzi meg, és Klárira kacsint. – Két nap múltán megint megnézem a lányt.
Klári egyre jobban érzi magát, a láz nem tér vissza, viszont a mutatóujjának utolsó ujjpercét többé nem tudja behajlítani. Hiába próbálja mozgatni. Az érzékelés sem tér vissza abba az ujjpercébe: se hideg, se meleg, se éles, se tompa. Semmit nem érez.
Erzsike mindennap órákat ül az ágya mellett, hogy ne unatkozzon a nővére. Egyik nap, amikor Erzsi épp szalmababát kötöz Klárinak (mert amaz még nem használhatja a rossz kezét), a beteg kislány nem bírja tovább. El kell neki mondania:
– Te, Erzsi, elmondhatok egy titkot? – néz kajánul Klári a húgára.
– Miféle titkot? – villanyozódik föl a kislány.
– Olyant, amilyet nem mondhatsz el senkinek! De senkinek ám a világon!
– Igen, igen! Isten engem úgy segéljen!
– Isten nevét a szádra hiába ne vedd! Még a végén elvisz a vrag! – A két lány úgy elkezd nevetni, hogy még a könnyük is kicsordul.
Klári sokat viccel, és legtöbbször a János papa nyelvi fordulatait veszi célba. Hogy miért? Hát mert vele lehet viccelni. Papu is nagyokat nevet magán, hogy nem tudja megtanulni ezt a nyamvadt vogrszki nyelvet, annak ellenére, hogy a Jóisten úgy döntött, hogy ő már ehhez az országhoz tartozik, felnőtt fejére.
– No, de Klári, mi az a titok? – Erzsi arca felragyog. Klári mindig szebbnek látja magánál a húgát.
– Édesanyánk költötte a Gerlicét. Tudod, a télen, amikor először hallottuk. Akkor találta ki, ott, abban a minutumba’.
– Tényleg? Ebben te bizonyos vagy? Honnét tudod?
– Csak tudom. De aztán el ne mondd ám senkinek, mer’ nagy bajba kerülünk.
– De mér’? – Erzsikének nemcsak az arca, a lelke is ártatlan volt. Klári úgy irigyli ezért.
– Mer’ vannak gonosz emberek, akik kicsúfolnák érte édesanyát, abba meg ő belehalna.
De persze Erzsike sem bírja ki, hogy ne mondja el azt, amit nem szabad. Csak egy gyereknek mondja el. Az pedig még egynek. És így tovább. A titok gyerekről gyerekre jár, míg egyszer valaki csak ennyit felel: „Tudom, már hallottam.”
Így terjed el a faluban, hogy Mári költötte a Gerlice című nótát. Többé nem titok már, hanem hír. A gyerekek csodálattal néznek rá, az irigy asszonyok pedig kuncognak a háta mögött. Könnyebb hazugnak nevezni Márit a háta mögött, vagy kicsúfolni, hogy nagy költőnek hiszi magát, mint elismerni a kreativitását.
– Már hasonulni is kezdett az úrimegetteafene férjihez, oszt gondulja, hogy különb nálunk, mert ő csak így költészkedik, ahelyett, hogy a kocsmábúl hazahozná azt az iszákosat, mielőtt az összes előleget elissza, amit felvett a Miklós bátyámtúl… – A szemébe persze egyikük sem mondja.
Mári és Sanyi napokig nem értik, miért kuncognak körülöttük az emberek. Egészen addig, amíg Kányó Pista bácsi (akit mindenki csak Kókányónak hív a faluban) meg nem kérdezi Sanyitól: ha már ilyen híresség az asszonya, nem hívná-e meg egy kupicára ünneplésképpen?
Sanyinak persze már eszébe nem jut bárkit is meghívni ezekben az ínséges időkben. De az, hogy miért híresült el így a neje, na az érdekli.
– Hát pont te nem tudod? Nem is hallottad aztat a szerelmetes nótát, ami száll a faluba’? Fázik a gerlicém, de nagyon, de nagyon… – kezdi rá az öreg kissé részegen, elmosódó szavakkal, majd békítő hangon folytatja. – No, de ezön nincs mit szégyellni! Én biz’ úgy örülnék, ha az én asszonyom ilyen szépet költene nekem. Ejj, az ölembe ültetném, oszt megcsókolnám azt a rózsás kis száját azzal a fogatlan pofámmal. No, jó, tán még mög is borotválkoznék előtte, hogy a kedvire tegyek! – kacsint Pista bácsi Sanyira.
Sanyi ereiben a vér is megfagy. Nyilvánvalóan nem neki írta a nótát az asszonya. Sanyi nem engedheti meg, hogy meglássák rajta a meglepetést és a zavart, ezért nevetni kezd a rőt pengebajsza alatt.
– Ne beszéljen Pista bácsi bolondokat! Nem ő írta, hanem hallotta valahol régen. Különben is ez egy gyermeknóta, ne képzeljen már bele többet – Sanyi mindig választékosan és szépen beszélt. Mintha nem is lenne idevaló, ebbe a nyomorúságos faluba.
Sanyi nem szereti a feleségét. Valószínűleg nem is szerette soha. Csak szabadulni akart a szülői házból, és a házasság jó ürügy volt arra, hogy keressen magának másik otthont. Egy legény akkoriban nemigen költözik el otthonról házasság nélkül. „Jó lesz az idősebbik Wágner lány, az bizton kezes lesz, ha már megmentem a vénlányságtól” – gondolta akkor magában.
Az elején Mári tényleg nagyon engedelmes volt. Egészen addig, amíg nem lett gyerek. Aztán meg kettő. Azóta minden csak róluk szól. Mári azt főz, amit a gyerekek megesznek. Azóta csípőset sem használ. Sanyinak külön kell beletennie az ételbe, hiába mondja Márinak, hogy majd megszokja a gyerek, ő is kisded kora óta eszi az erőset. Meg a pénzt is eldugdossa előle. Azt hiszi, hogy Sanyi nem tudja, hogy máshonnan is van keresete, amit a gyerekekre költ. Hát csak költse, legalább akkor ő gondolhat magára is néha a kocsmában. Nehogy már az egész családot neki kelljen eltartania.
Sanyi alig bír a dühével. A kocsmában nincs már maradása, ezért hazafelé indul. Az ajtóban megtorpan, lassan nyit be, mintha minden rendben volna.
Mári kapkodva rakja el a hímzését, furcsán viselkedik, hiszen még nem várta haza az urát. Sanyinak pedig ijesztően jókedve van, mosolyog a pengebajsza alatt.
– Szép jó estét kívánok – köszön nyájasan Sanyi. Mári gyanakodva nézi. Nem szokta meg a kedélyes stílust.
– Jó estét, apjuk. Még nem terítettünk vacsorához, mer’ csak későbbre vártunk tégedet – felel neki Mári. Klári és Erzsi gyanakodva figyelik apjuk könnyed, peckes járását és mosolygós kedvét. Valami nagy bajt sejtenek. Mári is így érzi.
– Nem baj, tudok én várni. A jó égért nem sürgetném a falu költőnőjét, hogy holmi vacsorával várja haza az urát.
Mári összehúzza a szemöldökét. Egy pillanatra kérdő pillantást vet Klárira és Erzsire, akik épp a krumplit pucolják a dödölléhez. Sanyi egy szempillantás alatt belemarkol Mári hajába a kendő alatt, hátrarántja a fejét, és a fülébe suttog. Lehelete párás meleg és alkoholszagú.
– Jól figyelj, mert csak egyszer mondom el. Ha megtudom, hogy szeretőd van, kibelezem őt is, meg téged is. Megértetted, kis Gerlicém? – az utolsó szót gunyorosan nyomja meg.
Mári visszatartja a lélegzetét, visszanyeli a gombóccá formálódott könnyeket a hátrafeszített torkába, és bólint.
Ebben a pillanatban válik teljesen világossá a számára: hiába a kötőtű az ágya mellett, hiába a karnyújtásnyira tartott kés: Sanyival szemben nem tudja megvédeni magát. A lányait azonban még megmentheti. Ekkor jut arra a döntésre, hogy amint lehetősége lesz, elküldi a háztól Klárit. Azután pedig Erzsikét. Legalább ők legyenek biztonságban.